Egyedül. színpadiasan a fűre borulok, hangsúlyos, modulált mozdulatokkal, lerogynak a gondolataim. Ernyedten mosolygok a térre,felülről látom magam és eltölt az álboldogság. Halálra ítéltek, gyávák mentsvára, én sem vagyok kivétel, elhiszem, kénysazerítem magam, hogy higgyem: van bátorságom hozzá. Én kerülök ki győztesként. Pedig dehogy kerül ki bárki győztesként! Én döntésem, én fogom elbukni, fájni fog, néhánynak, lesz olyan, aki kissé megkönnyebbül, de nyerni - nem, senki nem fog nyerni rajta.
Mindigis viszolyogtam a szoros kötéltől és a kilógó nyelvektől. A száradt vértől, a hosszú késektől. Választásom kis pirulára esett. Fáradt rózsaszín, ez a tónus mindig a klinikákra és a vegyészetre emlékeztetett, csúnya, de nem számít az semmit. Ez a kis piszok képes arra, amire azelőtt nem volt senki képes, nem egy agyhártyagyulladás, nem egy medve, betegségek. Jó volt itt, jó volt veletek, de jó lesz ez is, beleillik majd a történetbe. E széljárta réten, mosolyogva találnak majd rám. Pótcselekvésképp szaladok egyet, lobogok a szélben, belenyugvásnak az illata fészkeli be magát a hallóközpontomba-
Néhány gondolat - nektek, művészetről, politikáért, világmegváltás és fetrengés a semmiben, és végül kósza gondolat haza - de azt hiszem, idő előtt szertefoszlott, talán mégsem olyan fontos a család. Pánik - nem sikerült, még nem történt meg, Beletörődés - így kellett lennie marhaság, Katarzis - he? Á nem. A halál elmeállapot. Utolsó fázis. Az tud nyugodtan halálba sétálni, aki jóval azelőtt abban az elmeállapotban leledzik. De hogy abba születni - engem is meglepett, mikor rájöttem. A halálnak éltem, ennek fényében lehet megérteni engem, ennek köszönhetem és ennek a számlájára írhatom sikereimet, kudarcaimat. Kacérkodtam vele, ironizáltam, kerestem a regényességet, és ez az, amiben kicsúcsosodik világszemléletem. Mosolyogva semmivé válok. Eddig tartott. Már semmi vagyok, és szép
