töménytelen ömlengés

 Elképzelem a dobozomat. Duplafalú egyszeregy métres kartondobozt szigetelőszalaggal s magamat is beleképzelem. Nem vagyok ember; dobozember vagyok. Alakom moduláltsága eltűnik a dobozban, a lényem kitölti belülről. Levegőt veszek, érdeklődve tördelem a lábujjaimat. Monoton zajt hallok percek óta, elvonja a figyelmem, hát nem élvezhetem dobozemberségem megismételhetetlen első pillanatait?! Indulnék, világot látni, menni kéne, menni, menni de összezavarodom, a monoton zaj forrását keresem, idegesen csapkodok a kezeimmel. Hang, hang. hh-Hang. Csöpögés? Eh. Nem törődöm vele. Elindulok a hatalmas híd alatt, a parttól haladok a belváros felé. Az emberek utánam néznek. Dobozember után szoktak nézni, ebben nincs semmi szokatlan, én még kissé esetlen dobozember vagyok, ez így működik. A reakciók egyre durvábbak, ujjal mutogatás és szörnyülködés a fogadtatásom a belvárosban. Bumm. Ennyi. Nem tudok máshol lenni, nem tudok képzelegni. Zajforrás: a fejemből csöpögő vérnek a dobozom aljával való találkozása, az elutasítás oka pedig az a vastag és rettenetes vércsík-folt, amit még a képzeletemben is magam után húztam. Kinyitom a szemem, kétszer kettes cellában a tarkónlövéstől szenvedek és gyerekes dobozemberképzelgéssel igyekszem menekülni a halál gondolata elől.