töménytelen ömlengés

 Aki megszagolja a kagylófüvet, azt álmodja, hogy hal. Ám azelőtt elnehezednek a végtagjai, kellemes kábultság fut keresztül az idegrendszerén, az elméjét hömpölygő, színesszürke, sűrű, a cseppfolyós homályhoz hasonló anyag borítja el. Aztán hirtelen éles lesz a látása, és ott van a rettentő valóságízű álomban, kissé riadtan. A percek hosszú hetekké duzzadnak, kínzó időtlenség vesz erőt az álhalon - mert ha dobozember sem lehet akárki, hal sem lehet akárki. Nevezzük csak álhalnak. Eltűnik a lába, a keze és pikkelyes bőrrétegbe zárva sínylődik az időtlenségig. Gondolatmenet szempontjából egy pillanat a történés - egy mozdulat, egy észrevétel, egy érzelemhullám - de a hosszú évek-hónapok múlásának érzése rettenetesen megviseli magát, az álhalat. Fekete semmiben lebegve tátog a kopoltyúján. Az embereknek is van kopoltyúja, a bal lábfejükön, a külső felén, némely hangsúlytalan, némely hangsúlyos. Ez a kagylófűálom hatására átvándorol a fantomfül alá, rettenetesen fáj, kiszűrni az oxigént a sűrű vízből! Fullaszt. A sötét semmi mozgásba lendül, mintha egy hullám söpörne végig az oly messzi vízfelszínen. Az álhal feladja biztonságát, csak, hogy ne maradjon ugyanabban a pozícióban, ahol - érzése szerint - évekig! Úszik az árral. Remélve, hogy meghal, hogy soha többé ne kelljen tehetetlenül a semmiben Léteznie, mert annál nincs borzasztóbb. A halál nem a legrosszabb, ami történhet az egyszeri álhallal. Hogy mi történik az álhallal, az már a felettes személyiség kérdése. Mi a tanulság? Soha ne szagolj kagylófüvet.