Nem,
ezt nem felejtem el!
Az én jelenem és
jövőm örökítődött meg általad,
abban a bejegyzésben, és most erőnek
erejével feszítem fel elmém kamráit,
hogy élethűen ábrázolhassalak.
Tudod, most minden
gondolatomnak súlya van.
Most történt veled valami, ami
megváltozásra késztette a szeretetemet irántad,
átértékelek mindent,
minden fontos és semmi sem az,
én pedig szégyellem magam,
ez kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek?!
Egy vagy, egy pótolhatatlan.
Te ismered a gyengéimet, kritizáltalak,
vak voltam, téged ez sem érdekelt,
soha le nem lombozódtál,
tölcsérből töltötted
a fülünkön keresztül
a jókedvet belénk.
Ami magától értetődő, annak
nem tulajdonítok fontosságot,
nagy közhely, de emberi hiba,
és most lángol bennem a felismerés.
Kéket szereted,
kékben leszek, ha látlak,
kék ajándékot adok neked és
kék színűen beszélek majd hozzád, hogy aztán
kék fényképeket csináljunk
kék sétákon és
kék zenét hallgassunk!
Ígérgetek összevissza.
Felindultam, de lehet,
hogy amint minden rendben lesz, visszatér Én,
aki nem tudja kellőképpen értékelni azt,
amit jutalmazni kellene.
Kongok, üres itt minden.
Photoshoppot installálok,
és az
KÉK.
Együtt fogunk fényképezni majd,
professzionálisan.
Gyalogolunk tőled hozzám,
utakon és közben
megbeszéljük a betegellátást.
Politikáról beszélgetünk majd, időjárásról és
a rendszerről, az igazságtalanságáról,
vonatajtón kizuhanva belevigyorgunk a
hegyekbe, a gúnyosakba, az ismeretlenbe és ismét
elgondolkodunk:
jó volna szabadnak lenni.
Úgy igazán, aki oda és akkor megy,
ahova és amikor akar,
és eltervezzük, hogy ezt tesszük majd,
egy nyár áll előttünk. Amit
a velejéig kiszipolyozunk és kihasználunk, hogy
a hörgő, vértelen, összeszáradt maradványait
a sarokba dobjuk, porosodjon,
míg mi az álmainkat valósítjuk.
Ezentúl elmegyünk az összes elkövetkezendő megyei gólyabálra, oda, ahol minden kezdődött!
