Hosszan elnyújtott gitárszólókat hallok, kaotikus, beletörődően, csendesen mosolygós szomorúságából feltörni igyekszik, helyenként. Eső veri a járdát, ezek találkozása a végtelenben nevetve figyeli, ahogy porzó könnycsatornáimmal boldogtalanul bandukolok - hatodik, szárított citrom és alliteráció - haza. Szél verdesi a kabátomat, kihívóan, fürkészően, amaz megadja magát, hogy végtelen táncot lejtsen minden természeti erők legnagyobbikával. Forgok, rólam szól minden, de senkit nem érdeklek. Mert egyes dolgokat csak zenében lehet kifejezni, imádom az esőt, a beborult időt, a ködöt, a szelet, bomlott elmémet nem keretezi csapzott haj és dülledő szemek, termék vagyok én, az elitfajtából, a szél tudja csak meg a vihar, amit senki más, átjárás vagyok én nekik, fütyülve siklanak végig poros bordáim között a piszkosszürke széláramlatok, és bármennyire üvolt bennem: vihar, szél, ősi, furcsán kongok; talán üresebb vagyok mindteknél?
