És nem, nem a latintanár-féle átlátásról beszélek. Átláttok a blogomon, tessék, Á, nem, nem ezt szeretném fejtegetni, de ez is egy érdekes téma, a szóviccek. Átlátom elsősorban:
- magamat. Ez pedig nem mindig jó. Szeretném, ha nem tudnám megmagyarázni magamnak, mit miért teszek, ha néha megjátszanám saját magam előtt a lényemet, hogy higgyem el, nem olyan vagyok, amilyennek tudom magam reálisan. Jó, hogy mások előtt meg tudom magyarázni, mit miért teszek. Viszont amikor egyedül vagyok, abból kiveszett minden izgalom, semmi újat nem fedezek fel a jellememben, teljesen kiismerem magam és ez csak akkor jó, amikor egy tőlem kívül álló személy szóvá teszi, hogy nem szereti, amikor így vagy úgy csinálok, olyankor roppant szórakoztató lekezelően és körömrázogatva ecsetelni a körülményeket, amik természetesen SAJÁT HIBÁMON kívül állnak, és amik arra késztettek, hogy abban az adott pillanatban úgy cselekedjek, ahogy tettem akkor is.
- néhány nap ismeretség - ez persze követel a megismeréstől számolva legalább öt-hat együtt eltöltött óra - után bárkit. Nem találkoztam még emberrel, akiről pár nap után nem tudom megmondani, milyen jellegzetes helyzetekben lessz dühös, mik a főbb érzékeny témái, mi a különös előnye, és igen, hogy mik a hibái. De a hiba rossz szó, inkább dolgok, amiket én nem tűrnék meg saját magamban, mondhatni, tanulok mások vonásaiból. Sosem fogok pirszinget lövetni magamba, ahogy a kiscsaj is tette, vagy fültágítóval tönkretenni a fülemet, van, akinek jól áll és örülök, hogy sokaknak van, így megvilágosodott előttem, hogy nem szabad. Sosem fogok olyan erőltetett módon groteszk lenni, ahogy Samantha Shcweblin A madárevőjében, a hölgy valami Franzkafkát szándékozott alkotni, valamit, ami a groteszksége és kifacsartsága, mégis teljes mértékben igaz mivolta miatt érdemes az említésre, de a keservesen egymás után öltögetett szavakból ömlik a beállítottság, az a nő órákig komponálhatta a mondatait, amíg azok agyafúrt módon, elegánsan egyszerűek lettek, ha egy kicsit felhagy a törekvéssel, hogy nagyot alkosson, a természetességével és az egyszerűségével fantasztikus elbeszéléseket alkothat az amúgy jól elgondolt cselekményvázlatokból. A morbidság lett volna az, amin hosszasan illett volna, hogy gondolkodjon. Valami, ami tényleg jellemző és közel áll az adott témához. De nem. De nem, ő mintha belenézett volna az első horrorfilmbe, amit talált és onnan szép sorjában kiidézte volna a válogatott groteszk elemeket. Élvezhető, azért. Bestseller, a legtipikusabb fajtából. Paulo Coelho jutott eszembe hirtelen: szájbarágós. Ennyit bírok mondani. Az én törékeny elmém kifinomult Örkény, Kafka finom elrejtett mondanivalójára, és nem tetszenek a mondatok: A Jó végülis mindig győzedelmeskedik. Először is, mert ez nem igaz, másodszor pedig puritán. Annyira bele lehetett volna ezt szőni egy egyszerű cselekvésbe, de nem. Mert Coelho mindenkinek ír, ahogy Petőfi is, és én ennek látom a gazdasági hátterét: megismerte a közízlést és eszerint ír. Hát nem ettől volt megjósolható a Piramis bukása is? Nem ezért rosszak a szappanoperák? Mert Coelho is, Petőfi is, Piramis is és a szappanopera is a NÉZETTSÉGRE - Coelho és Petőfi esetében olvasottságra, Piramis esetében népszerűségre pályázik. Ne a szűk réteget fogjam meg, akik talán egyetértenek velem, akik támogathatnának, legyen érthető mindenki számára, azok számára is, akik nem is értenek velem egyet. Ez pedig egyenes út ahhoz, hogy ne a saját gondolataimat írjam le, azt írjam le, amit az emberek olvasni akarnak. Coelho nem az értelmes, megművelt embereknek ír, de szerintem hanyagolom ezt a témát a továbbiakban, mert mindenki annyira szerelmes Coelhóba, hogy nem látják, amit az az ember művel.
Amikor Metallicát hallgatok, máshol vagyok, végletekben gondolkodom és drámaian, minden szomorú és érzem, hogy minden úgy kell legyen, ahogy van. A Fade to blackre jellemző ez, de most a One hozta ki belőlem. Mindig voltak emberek, akik rafináltabbak voltak, mint a többiek, akik megfigyelték a társadalmat, kitanulták az igényeit és ennek megfelelően alkottak. Saját kis környezetemben tulajdonképpen én is ezt csinálom: megfigyelek. Mert én nem az vagyok, akinek mutatom magam bárki előtt. A dolog úgy néz ki, hogy mindenkivel SZEMÉLYRE SZABOTTAN viselkedem. Nem, ez nem kétszínűség, ez valami más, alkalmazkodás, én így mondanám. Kinek milyen igényei vannak, nézzek rá sokat és kérdezzek, hogy mesélhessen, vagy ne kérdezősködjek, mert zavarja, és erre egy idő után ráérzek, kérdezés nélkül tudom, hogy kinél hogyan kell viselkedni. Azért csinálom ezt, hogy mindenkinek a lehető legszimpatikusabb legyek - nem arról van szó, hogy a saját személyem mindenkinél más - és azért szeretnék szimpatikus lenni mindenkinek, mert egy szeretetéhes dög vagyok. Sokszor kihasználom ezt, tudom, kiből hogyan kell kiszedjem a dolgokat, de ezek már olyan sunyi, pitiáner dolgok, amikről nem kívánok tovább nyilatkozni, a viszont látásra.
