Még megvolt a telefonom. Éreztem a zsebemben, Zsófival sétáltunk egy kellemesen langyos, borongós tavaszi napon A Tudor környékén, megláttunk két alakot, kokálárba hajló falusi személyek, két velünk egykorú fiú. Zsófi pánikba esett, és azt mondta,menjünk be ebbe a tömbházba, majd ki a hátsó ajtón, kizárva lehetőségét, hogy észrevegyenek minket. Nem láttam át a logikai hátterét, győzködtem, de hajthatatlan volt, ezért bementünk, vesztünkre, mert szembementünk a két kajánul vigyorgó fiatalemberrel. Elkapták Zsófit és kíméletlenül cibálni kezdték, vadul, én meg csak csapkodtam, kapálóztam feléjük, hogy engedjék el, nem értettem a helyzetet, de láttam, nem öröm ez nekik se. Valami okból kifolyólag irgalmatlanul durván bántakZsófival, én pedig nem tudtam segíteni rajta. Vitték, hurcolták fel a negyedikre és egyre csak bántották, én pedig rohantam utánuk, de nem ért semmit, kiabáltam velük, csapkodtam őket, de NEM, míg megelégelték, és kést döftek az arcomba, amitől én eltántorodtam. A negyedikre érve egyre hidegebb lett, ők pedig hozzávágták Zsófit a falhoz, olyan módon, hogy utána rögtön zuhanni kezdett a lépcsőházban, a lépcsők közötti üres térben, és minden emelettel egyre zúzódottabb lett, én pedig utána vetettem magam, és akkor tudatosult bennem, hogy minden rendben van, reggel van én meg álmodok.
Érdekes, hogy álmomban megvolt a telefonom. Felébredtem, és rájöttem; nincs meg, de Zsófival nincs baj, nem is láttam őt pár napja. A Freud-elmélet szerint a tudattalanom üzen nekem, amit a tudatom cenzúrázott, ezért nem egyértelmű az üzenet. A tudattalanom talán döntést vár tőlem: melyik helyzet jobb? Amikor nincs eszközöm távkommunikálni, de vannak barátaim, és jól vannak, vagy amikor van eszközöm távkommunikálni, de a barátaim nincsenek jól? Hülyeség. Sosem kellett nekem túlzottan telefon. A másik olvasatom, hogy a telefonom a távol élő barátaimat jelképezi. Velük csak így tudok kommunikálni, a közel élő barátaimmal való kapcsolattartáshoz meg szinte nem is használok telefont. Talán az lett felvetve, kik fontosabbak nekem? Itt a válasz: mind. Lehet, hogy a tudattalanom nem így gondolja. Gyönyörű színesszürkék jellemezték az álmot, tisztaság volt mindenütt és ironikus volt a légkör. Akár minden álmom színtere.
Mint amikor egy kellemes, fehér egű napon ültem egy lejtősebb tisztáson. Az ég fehér volt, mert bár tudtam, hogy televan felhőkkel, nem lehetett elkülöníteni őket egymástól, egybefolytak egy gyönyörű napfénnyel átitatott, ragacsos, gomolygó lénnyé. Kellemes meleg volt. A nap egy-egy ponton áttörte a felhőréteget. A Hargita szürke volt és gúnyos, szél nem volt, a fák mégis mozogtak. Tudtam, hogy ott van valahol a város, ott voltam egy erdő mellett, egy szántóföldhöz közel. Zöld volt a fű, intenzív zöld, az égben pedig furcsa vasdarabok lengtek. Feketék voltak és szégyenlősek, dudorászva lebegtek, néhányan időről időre megindultak, futottak pár kört a többiek körül, aztán lenyugodtak, és mintha legelték volna tovább odafent a napfényt. Akár egy romlott szerkezet hasznavehetetlen alkatrészei, olyanok voltak. A hajam hosszú volt, és egy elegáns mozdulattal feldobtam a szintjükre egy mágnest. Filmekből hallott fémes kattogást hallattak, ahogy többezren odatüremkedtek. Állt az idő, állt a mágnes a levegőben, és egyre jöttek a vállalkozó kedvű, magukat talán mégsem hasznavehetetlennek érző alkatrészek, aztán mikor úgy éreztem, elég ennyi, minden átmenet nélkül egy elegáns zuhanással előttem termettek. Megjelent egy zsák, és egy kis táblácska: hétszáz kilogramm. Tökéletes. Felcipelem piacig és eladom jópénzért. Így tettem. Meggazdagodtam. Aztán valaki rájött, hogy ilyen módon használom ki a természet adottságait, és száműztek a városból, csak ott élhettem, ahol először dobtam fel a mágnest. Egy nap meglátogatott valaki, ültünk két kövön, egymással szemben, csendben, és gondolkodtunk. Ez az álom, amiről sosem tudom, hogy mit jelent. Ez az álom viszont a lehető legnagyobb mértékben ZÖLD volt. És ez tetszik. Hogy az álmaimat színek jellemzik. Így könnyebb
