Elképzelem, ahogy:
Az osztály kint várakozik. A nehezen csöpögő, súlyos csendben valaki idegesen dobol a lábával. Minden átmentet nélkül azon kapom magam, ahogy automatikusan vonulok be a többiekkel az osztályba. A padok széthúzva, az ablakot meg mintha gyomorszájba verték volna, némán, elszontyolodottan, becsukva sír csendesen.
A helyiség - az osztályunk - meglehetősen hasonlít régi magára, azzal a különbséggel,hogy nem ugyanazok ülnek benne, akik annyi éven keresztül. Nem vagyunk önfeledt, teátrális gyermeksereg, ami még tegnap, nem zsibogunk, tekintetünket elhomályosítja a ránk nehezedő, minden oldalról visszaszoríthatatlanul préselő elvárás. A tételek kiosztva, én pedig egyre lelkesebben futom át a dolgot: ez menni fog. Önfeledtem munkához látok, mindent megoldok, én lám: két helyen nem volta mbiztos a dolgomban. Elégedetten beadom a megoldásokat, és lapoznék, visszaülnék a helyemre, megvárnám a szünetet, hogy köhögve-röhögve átbeszéljük a dolgot. De valami nincs rendben, a többiekre nem ragadt ez a fokozatos megkönnyebbülés.
Mindenki előtt ott a jövője, azzal pedig nem lehet viccelni. És elképzelem a kameraállást: lassan végigfilmez mindenkit a teremben, a gyerekek egyszerre felemelik a fejüket, kamerába néznek, dacosan, harcolva, makacsul, karikás szemmel - gyönyörű befejezése lehet egy művészfilmnek. Ez nem film viszont, itt folytatódik minden, és az osztályunk hátralévő, együtt letöltendő időnket véglel megpecsételi a vágyakozó kétségbeesés
