Eseménydús hétvégémen volt alkalmam arról töprengeni, mennyire érdekes, amikor a vagon ablakán kinézve egy vonat siklik el a mienk mellett; ismeretlen emberek zuhataga tárul elénk, életük egy lényegtelen momentuma, amikor rájuk irányulhat tekintetem.
Ülök a fülkében, lábam a szemközti fotelen és Sepsiszentgyörgy irányából hazafelé vesztegel a jármű. Idegesen dobolok a lábammal, holott teljesen nyugodt vagyok, zenét hallgatok: arra gondolok, ahogy hallgatom a zenét. Kellett nekem otthonfelejteni egyetlen Veronikámat, hű társamat, piros zenemesteremet. Hallom a Syncopated Pandemonium kaotikus gitárszólóját, elejtem a gondolatban épp megkezdett osztrák paradicsomistent, amit szép gondosan becsomagoltam egy dobozkába, mielőtt indultam, aztán jól otthagytam a konyhaasztalon. Nem lett poros a paradicsom: a képzeletemben semmi sem poros. Felveszem, hogy két túlvilági momentumban részesüljek egy paradicsom jól irányzott gondolatától, amikor a világ elsötétül, körbefog a sírkövek csendje, a puha sötétség beleeszi magát a bordáim közé, és mozdulatlan magányomban meglátom a másik szerelvényt. Fütyörészett. "De nem ám olyan szelíden, mint egy örvendező fülemüle vagy teszem azt, egy kettős létrán pingáló szobafestő. Hogyisne! Úgy fütyörészett őkelme, mint egy nekivadult expresszvonat." Mozdony. Intersziti. Valaki pakolászik, elejti a táskáját, fal. Sárga fényben fürdő kialvatlan arcok fulladoznak a szédítő száguldásban, fal. Pár elmosódott arc, a szemem fáradt, nem tudom követni, fal, fülke, fal, fülke, egyterű vagon kevés utassal, fal. Kártyáznak! Lila pólójú idegen tart a kezében három lapot, hátáról leolvasom: biztos magában. Fal. Elsuhanó fülkék. Falak, alakok, mint egy impresszionista festményen, de már nem bírom követni őket. Látni fogom én valaha a kedves lila pólójú idegent, minden bizonnyal hatalmas pókertudással, annyira, hogy egy másik vonatból is leolvastam az érzéseit? Nem valószínű. De ha látnám is, ha megismerném is, akkor sem bizonyosodhatnék meg soha arról,hogy ő: a lila idegen. Erőt veszek magamon, elkapom a kedves szemüveges értelmiségikinézetű bácsi alakját a szememmel, követném tovább, de nincs amit. Kong az állomás. Távolba suhanó vonatzaj hallatszik, és rám vigyorog a hideg Tusnádfürdő tábla, amikor rájövök, hogy Timi nem érti.
-Ági, mi bajod? Miért lilultál el?
________________________________________________________________________
Péntek délután van, április elseje, vonatra gyúródom. Kékgatyás ismerős alak, iskolatársam nővére, köszönjek neki, bemutatkozzam, á, ne, egy megálló után le fog szállni. Rogyásig megspékelve korombeli gyerekekkel, nyomorgok nyöszörgős magányomban, azon elmélkedve, hé péntek van, ezek ingázók lehetnek. Igazam lesz: lassan fogyatkoznak az útitársak, elnyeli őket az erős fényvisszaverő hatású betonalapú állomás, de én még mindig táskámat lábam köré szorítva szuszogok két vagonközti átmenetben. Szemem előtt színes köröcskék táncolnak, amik mindig elugranak a tekintetem elől, mikor konkrétan rájuk szeretnék nézni. Mindig ez történik, amikor túl sokat állok egy helyben. De ezek a mocskok alalkzatokat vesznek fel! Vibráló világoszöldek, sokszor párizsi kék színben táncolnak, akár azon a benyomáson alapuló tavaszi festményemen, és hívják a tekintetemet. Rájuk nézek, de nem rebbennek tovább, előttem terem egy lány, megkérdezi, hova megyek.
-Vásárhelyre.
Nahát, ők is. Ági vagyok. Reni és Edina. Ó, örülök. Ezek szerint nem csak én vagyok olyan hülye, hogy személyvonattal százhatvanöt kilométret utazzak. A folyosókról fogynak az emberek, a hely levegős lett, én pedig kellemesen érzem magam. Végtére is beülünk egy fülkébe, egy nénivel, a fiával és a lányokkal. Aztán a szenvedélyemnek hódolok: bocsánatot kérve kisietek a fülkéből, kinyitom a vagonajtót, és kiállok a lépcsőre. Érzem az arcomon a szelet, a táj simogat szépségével és én visszasimogom, a vér a fülemben dübörög. Nem fázom: ezekben a túlvilági momentumokban nem fázik az ember, nem zsibbad el a keze a fogantyú hosszas markolászásától. Farmerom és sálam piros vibrálása más színben láttatja velem a tájat, művésznek érzem magam, lobogó hajjal, meg nem értett gondolatokkal, az élvezet és a veszély határán táncolva. Festeni-, fényképeznivaló tájon haladunk el. A tavaszi fényben kókadozó gyér fű prérihez hasonlítja a tájat, máshol érzem magam, huszonöt éves vagyok, elértem, amit akartam, képzett színész vagyok, és most Ámérikába utazom a Broadwayre, egyedül, piszkosan, átadva magamat a táj szárazságának. A hajam hosszú és enyhén göndör, ugyanis mióta azon a bizonyos április elsei napon begöndörítettem, úgy maradt. Lobogok a szélben, a vonat kattog, hatalmas kanyon fölött száguldunk a kedves útitársakkal: fiatal vándorzenészek, a művészetüknek élnek, amikor Reni megszólít:
-Készítettem rólad egy fotót!
Csapongó gondolataim alábbhagynak, nem vagyok színész, nem vagyok író, festő, újságíró, fényképész, de még csak egy grafikus sem, nem vagyok huszonöt éves, tizennégy vagyok, és kislány, abnormális magassággal és elrongyolódott cipővel. A kép turistafényképezőgép által készült, ennek ellenére gyönyörű: piros vagyok és szürke, a táj elmosódott, a sálam vadít, én pedig egy távolabbi jövő felé tekintek.
